ritkán kívánom meg az édességet, de amikor igen, akkor nagyon. és vasárnap egy ilyen nagyon nap volt. bosszankodtam, hogy nincs lerem, de, szerencsére, van még némi eszem. így a sütnivalómmal deszertet készítettem.
elgondolkodtam, mi van itthon, amivel lehetne kezdeni valamit. egy doboz mascarpone krém, dió, margarin, ilyenek.
és akkor kimentem a konyhába, s hideg leheletem mögött megkezdődött a csiribú, csiribá.
kb. 4-5 evőkanálnyi cukrot megpergeltem, összepergeltem vele egy maroknyi apróra vágott diót, beleöntöttem egy vagy két csomag vaníliacukrot, már nem emlékszem, mennyit. belereszeltem két almát, az egészből lett egy jó nagy ragacsos masszakupi. néztem, én nem ilyen kakast akartam. belevágtam olyan 4 evőkanálnyi margarint, el is olvadt, de én még mindig nem ilyen cipőtalpat akartam. feláldoztam a házban fellelhető két deci tejet, ez már hasonlított valami pudingféléhez. és akkor belekotyvasztottam a sajtkrémet és két kis csomag sanovita kekszet.
no, ez már az lett, amit meg lehetett fogni és enni, bár ránézésre eléggé gusztustalan. mivel erős ízek kavarodtak össze, sejtettem, hogy Márkus sajnos nem fogja szeretni, és nem is. de én annál inkább. sőt, másnapra lett igazán jó, amikor a karamelizált dió megpuhult.
na, sok bátorságot kívánok mindenkinek és ler nélkül is boldogságos orális örömöket :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése