tavaszi lencselecsó

szeretem a lencsét, mert sokféleképpen meg lehet főzni, és mindig finom. olyannyira, hogy nem nagyon lehet elrontani. és most kiültem a verandára, mert olyan idő van, hogy még a karót nyeltek is beleszeretnek a macskázó hátgerincekbe. hát akkor én hogyne szeretnék bele a napba, a fénybe, az olvadó hóba, a hóvirágba, a csepegő ereszbe, a szélben lipinkázó színes ágyneműkbe, pironkodó homlokomba, újjászülető mindenbe.

nos, a lencse, mint a fuszulyka is, alapétel. aki nem hiszi, járjon utána. csak sajnos túl fenszik vagyunk ahhoz, hogy ezt együnk. lencse, borsó, fuszulyka, száraz hüvelyesek. szinte mindenre jók, mindenhez kellenének.

na de lássuk, hogy lett a lencséből lecsó? hát úgy, hogy megdinszteltem másfél hagymát, bele egy petrezselyemgyökeret, egy fél paprikát, aztán, amikor jól összerottyant, bele három jó nagy, apróra vágott murkot, aztán amikor ez is jól megdinsztelődött, belezsupp a tegnap estétől ázott fél csomag lencsét. hagytam jól megfőni, aztán fél fej, apróra vágott fokhagymát, pár szem szemes borsót és kb egy deci paradicsomlevet adtam hozzá. amikor ez is jól összefőtt, hozzáadtam a sót és a másik fej, apróra vágott fokhagymát. kicsi rityerotty után bele a két evőkanál lisztből, kicsi pirospaprikából és bő két deci tejből kevert löttyöt, lefödtem, és otthagytam, hogy érjen össze a maga meleg csendességében. és várom, hogy érkezzék a tojás, a kenyér, a gyermek, az apa. hogy legyen öröm az asztal körül, finomkodjék a köldökünkből sugárzó, szétáradó nap, s a szívekben a békesség :)

bonápp!

felnőtt deszert lertelen napokra (amikor a Facebookon mindenki süt)

ritkán kívánom meg az édességet, de amikor igen, akkor nagyon. és vasárnap egy ilyen nagyon nap volt. bosszankodtam, hogy nincs lerem, de, szerencsére, van még némi eszem. így a sütnivalómmal deszertet készítettem.

elgondolkodtam, mi van itthon, amivel lehetne kezdeni valamit. egy doboz mascarpone krém, dió, margarin, ilyenek.

és akkor kimentem a konyhába, s hideg leheletem mögött megkezdődött a csiribú, csiribá.

kb. 4-5 evőkanálnyi cukrot megpergeltem, összepergeltem vele egy maroknyi apróra vágott diót, beleöntöttem egy vagy két csomag vaníliacukrot, már nem emlékszem, mennyit. belereszeltem két almát, az egészből lett egy jó nagy ragacsos masszakupi. néztem, én nem ilyen kakast akartam. belevágtam olyan 4 evőkanálnyi margarint, el is olvadt, de én még mindig nem ilyen cipőtalpat akartam. feláldoztam a házban fellelhető két deci tejet, ez már hasonlított valami pudingféléhez. és akkor belekotyvasztottam a sajtkrémet és két kis csomag sanovita kekszet.

no, ez már az lett, amit meg lehetett fogni és enni, bár ránézésre eléggé gusztustalan. mivel erős ízek kavarodtak össze, sejtettem, hogy Márkus sajnos nem fogja szeretni, és nem is. de én annál inkább. sőt, másnapra lett igazán jó, amikor a karamelizált dió megpuhult.

na, sok bátorságot kívánok mindenkinek és ler nélkül is boldogságos orális örömöket :D